Június 10. virtuális önképzőkör. Dr. Gacsályi Csaba – Trianon

A Trianoni Békeszerződés 

Párizs,1920.június 4. 

Becikkelyezve:1921.évi XXX. törvény által 

Eleve ellentmondás szerződésnek nevezni ezen nemzetközi diktátumot, mert a szerződésnek fogalmi eleme a két egyenrangú fél befolyásmentes akarat megegyezése, mind az európai jogrend alapelveit meghatározó római jog, mind a mindenkori európai jogrendszerek és a nemzetközi jog szerint. Így hatályosulnak szerződések békeidőben, ám a háborúk befejezésekor a győztesek diktálnak. De akkor miért nem diktátum, és miért „békeszerződés” a  terminus technicus? Ez ugyan csak a forma és a tartalom közötti kontraverzia, a lényegesebb azonban az, hogy a szerződéskötés menete és módja tekintetében mindegyik magyar képviselő, küldött és szakértő a homo novus helyzetébe került, amikor szerződéskötés helyett, a tudomásul vételre és aláírásra,”lábhoz imára!” szólt a diplomácia nyelvén közölt felhívás.

A továbbiakban Bryan Cartledge – Cambridge-ben történelemből kiválóan diplomázott, és történelmi tanulmányait az oxfordi St.Antony’s College-ben is folytató, majd diplomáciai szolgálatba lépő, 1980 és 1988 között Moszkvában brit nagykövet, ezt követően az oxfordi Linaere College igazgatójává választott, 1985-ben lovaggá ütött -, brit hazájában a magyar történelem avatott ismerőjének számító, a trianoni békeszerződés háttér megállapodásainak és alkuinak feltárására felkért tudós kutatónak két könyve, mint etalon biztosítja a jelen ismertetés tárgyilagosságát, a törvényszöveg idézése, a területi és a népességstatisztikai adatok pedig hitelesítik a megtörténtek valóságát.

A trianoni békeszerződés – a párizsi békének az a része, amely Magyarországgal foglalkozott – a legsúlyosabb veszteség volt, amelyet a magyar nemzet az 1526-os mohácsi csata óta elszenvedett.

Az Osztrák-Magyar Monarchia (a továbbiakban:Monarchia) háború utáni sorsáról az Antanton belül folyó viták közel annyi ideig folytak, mint maga a Nagy Háború (a továbbiakban:- későbbi nevén idézve – első világháború). A Jugoszláv Bizottság Londonban, 1915-ben történt megalakulása után számítani lehetett arra, hogy Horvát-Szlavónország elszakad Magyarországtól, és a délszláv népek valamilyen szövetségéhez csatlakozik. (Horvátországot egész a dalmát tengerpartokig Szent László 1091-ben elfoglalta, és a magyar koronához csatolta, itt is meghonosította a magyar törvényeket, Álmos nevű unokaöccsét nevezte ki vezérré, később pedig megalapította a zágrábi püspökséget. Dalmácia teljes meghódítását Könyves Kálmán király az 1105-ös hadjáratával fejezte be, az 1117-ben Dalmáciában megtartott királyi gyűlésen pedig fogadalmat tett arra, hogy Dalmácia függetlenségét megőrzi, de a tartományt Magyarország számára is megtartja.)

 

Amikor 1917 decemberében Wilson elnök az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésekor beszédet mondott a Kongresszusban, kijelentette:”Mi semmiképpen nem akarjuk tönkretenni vagy újrarendezni az Osztrák-Magyar Birodalmat.” Azonos tartalmú üzenet jutott el az esetleges különbékéről folyó titkos tárgyalásokra, amelyek 1917 elején kezdődtek Koppenhágában, majd az év vége felé Genfben folytatódtak Smuts tábornok és Mensdorff gróf között. Smuts arról biztosította Mensdorff-ot,hogy „Londonban senki sem óhajtja Ausztria-Magyarország megsemmisítését.”  1918 elején a brit háborús kabinet osztotta a miniszterelnök nézeteit, miszerint a háború után „Ausztria- Magyarországnak olyan pozícióban kell lennie, hogy jelentős befolyást tudjon gyakorolni Délkelet-Európában.” Loyd George is hasonló értelemben szólalt fel január 9-én az alsóházban. (Bryan Cartledge : Megmaradni…A magyar történelem egy angol szemével – a továbbiakban:Megmaradni…)                                                                                                                                                               

Ezek a megnyugtató nyilatkozatok eltérnek azoktól az ígéretektől, amelyeket az Antant tett a világháború alatt azoknak a nemzeteknek, amelyek támogatására vagy semlegességére szüksége volt. A szerb emigráns kormánynak megígérték az Antant közbenjárását annak érdekében,hogy Horvát-Szlavónország (a továbbiakban:Horvátország) is csatlakozzék a délszláv szövetséghez. 1916-ban Romániának odaígérték egész Erdélyt, a Bánátot és Bukovinát, ha belép a háborúba.

Bár a szövetségesek később azt állították, hogy az 1918. május 7.-én aláírt bukaresti békeszerződés érvénytelenítette ezt a megállapodást. (Az egyezmény megkötésére azért kényszerült Románia, mert Erdélyt megszálló hadműveletének visszaverése során, a Mackensen német tábornok vezetése alatt álló erős – német  és az osztrák-magyar csapatokból álló – haderő néhány hét alatt elfoglalta  Románia legnagyobb részét, beleértve Bukarestet is, a román hadsereg pedig Moldvába evakuált.) A trianoni békeszerződés megkötése előtt a szövetségesek  már „ megbocsátottak” Romániának. 

1914 őszén a horvát függetlenség két veteránja, Frano Supilo és dr.Ante Trumbics,  Londonban egy délszláv szövetség érdekében lobbizott. Robert Seton-Watson segítségével fogadta őket mind Asquit miniszterelnök, mind Sir Edward Gray külügyminiszter. 1915 áprilisában Londonban formálisan is megalakult  a Jugoszláv Bizottság Trumbics elnökletével, azzal a céllal, hogy a háború után létrejöjjön egy – szövetségi keretek között, egyenlő partnerként a szerb, horvát és szlovén  népeket egyesítő – egységes jugoszláv állam.  A korfui konferencián 1917-ben pedig a Nikola Pasics elnök vezette szerb emigrációs kormány megegyezett a Jugoszláv Bizottsággal egy Szerb, Horvát és Szlovén Királyság létrehozásáról, a szerb Karagyorgyevics-dinasztia uralma alatt.

„Eduard Benes és Tomás Masaryk cseh filozófiaprofesszor, népének jövendő vezére, a háború kitörése után egy hónappal már keményen dolgozott Párizsban egy független Csehország érdekében, amely magában foglalja majd Magyarország zömmel szlovákok lakta területeit is. A brit külügyminisztériumhoz intézett levelében Masaryk azt is kérte, hogy hasítsanak ki egy folyosót Nyugat- Magyarországból, amely összekötné az új államot a jövendő Jugoszláviával.”(Cartledge:Megmaradni..)

Abban a munkában, amellyel Masaryk, Supilo, Trumbics és társaik igyekeztek előmozdítani népeik függetlenségének ügyét a háború utáni időkre, és egyben az Osztrák-Magyar Monarchia (a  továbbiakban:Monarchia) feldarabolását, nagy segítséget kaptak két brit Kelet-Közép-Európa szakértőtől, Wickham Steedtől és Robert W. Seton-Watsontól. „1914-ben csak elvétve akadt kelet-közép-európai vagy balkáni szakértő Nagy-Britanniában és Franciaországban. Az a kis csoport – alig voltak többen fél tucatnál – amely olyan tisztviselőkből, újságírókból és tudósokból állt, akiknek ismeretei és közvetlen tapasztalatai voltak a régiót illetően, aránytalanul nagy befolyást gyakorolt, és hihetetlenül könnyen jutott el a politikacsinálók legmagasabb köreihez  is, miniszterektől lefelé.”

Cartledge:Megmaradni…)

Ártott a Monarchia megítélésének az 1915-ben Németországban megjelent Neumann:Mitteleurópa című .tanulmánya, amely felvetette Németország és Ausztria-Magyarország egyesülésének gondolatát, továbbá IV. Károly Clémenceau-hoz intézet levelének, amelyben ígéretet tett arra, hogy támogatja Franciaország  „igazságos igényét Elzász-Lotharingiára”, ha cserébe elfogadható feltételek mellett különbékét köthet a német császársággal. A Spában, 1918 májusában kötött Egyezmény nemcsak hosszú távú politikai szövetségről szólt Németországgal, hanem katonai, vám-és gazdasági unióról is, amellyel megszűnt a különbéke lehetősége. 

„Laesing amerikai külügyminiszter, aki látta, hogy a Monarchia egy német csatlós állam szintjére süllyedt, memorandumban javasolta Wilson elnöknek, hogy az Egyesült Államok fontolja meg, támogatja-e vagy sem „az osztrák-magyar birodalom alkotórészeire való darabolását,(…), és elismeri-e a nemzetiségeket, amelyek függetlenségre törnek. A szövetségesek politikájában igen gyorsan megszilárdult ez a fordulat : már nem kívánták a Monarchia valamilyen formában való megőrzését, hanem csakis a földarabolását.” (Cartledge. Megmaradni…)                                                                                                                                                                                                                                                                              

Nem szabad figyelmen kívül hagyni a Tanácsköztársaság kormánya által Szovjet-Oroszországnak felajánlott szövetséget sem, ami érzékenyen érintette azt a Franciaországot, amely leginkább a bolsevik veszély elhárítására törekedett. Ezen veszély elhárításának érdekében, – mintegy pufferként – egész Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, a Partium és Bukovina pedig Romániához került, így a Kárpátok védőbástyája lett a természetes határ Szovjet-Oroszország felé.

„Mivel Magyarország 1918 utolsó hónapjaiban rendkívül zavaros időket élt át, nem meglepő, hogy az ország vezetői és népe nem ismerte fel kellően a valós helyzetet. Végül pedig Kun Béla kommunista rezsimje lehetetlenné tette, hogy Magyarország hallassa a hangját Párizsban, amikor még csak szövegezték a békeszerződést. Kun még a Smuts tábornok missziója által nyújtott lehetőséget is durván visszautasította, és nem indított magyar küldöttséget Párizsba.”(Cartledge: Megmaradni…)

A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa  –  határozatainak már egy korai szakaszában – eldöntötte, hogy a legyőzött hatalmak új határai kijelöléséhez a javaslatokat a négy fő szövetséges állam (az  Észak-Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország és Olaszország) tisztségviselőiből  alakult bizottságoknak kell megfogalmazniuk, a bizottságoknak pedig az érintett régiók szakértői adnak tanácsot. A román és jugoszláv bizottságban dolgozó Allen Lepet és Harold Nicolson, fiatal brit diplomaták, elsősorban – az Új Európa újság szerkesztésének élő – Seton-Watsonnal tanácskoztak, aki az újság kínálta lehetőségek legjobb kihasználásával igyekezett befolyásolni a konferencia menetét, főként Magyarország kárára. Mindez nem sok jót ígért Magyarország számára, amelyet kommunista kormánya megfosztott attól, hogy érdekeit képviselhesse a bizottságokban.

Magyarország jövendő határai kijelölésének objektív kezelése ellen hatott még, hogy a két bizottság egymástól függetlenül dolgozta ki javaslatait, mindegyik a maga hatáskörének alapján, és senki sem vizsgálta javaslataik összhatását. Nickolson bizottsági tag megállapítása szerint:”..a román kérdésekkel foglalkozó bizottság pl. csak Erdélyben gondolkodott, a cseh követelésekkel foglalkozó pedig Szlovákia déli határaira összpontosított. Csak későn derült ki, hogy ez a két egymástól teljesen független bizottság olyan terület- és népességvesztéssel sújtotta Magyarországot, amely együttesen valóban katasztrófális volt.”(David Lloyd George – háborús kabinet tagjaként megkapott – angol külügyminisztériumi Memorandumból vett idézet, Cartledge ismertetésében.) Ezt a hibát növelte a konferencia utolsó szakaszának azon zűrzavara, hogy a bizottságok néhány tagja azt hitte, hogy egy tárgyalási pozíciót dolgozott ki, amelyet megvitatnak majd a vesztesekkel, mielőtt végső formába öntik a békeszerződést.  Erre azonban nem került sor, és így a bizottságok javaslatai változatlanul kerültek be a szerződésbe. 

A területi kérdésekkel foglalkozó két bizottság jelentéseit –  a jövendő magyar határokról – 1919.májusában a Külügyminiszterek Tanácsa egy alkalommal vizsgálta meg, és továbbította módosítás nélkül a Legfelsőbb Tanácsnak, amely május 12-én – kizárólag Magyarország nyugati, osztrák határával foglalkozó rövid és eredménytelen vita után – elfogadta a bizottságok ajánlását.

1920.január 6-án az Apponyi Albert gróf által vezetett magyar küldöttség –  soraiban Bethlen István földrajztudós és Teleki Pál grófokkal – kézhez kapott egy békeszerződés-tervezetet, amelyre válaszként átadtak egy sor memorandumot, amelyek történelmi, demográfiai, gazdasági és jogi alapon  foglalkoztak a tervezettel. Apponyi január 16-án, a Legfelsőbb Tanács előtti  beszédében összefoglalta a memorandumok tartalmát, wilsoni elvű népszavazást kérve. A beszédet vita nem követte.                                                      

Azon  tények, miszerint a békeszerződés-tervezet által megállapított határok pontosan azok voltak, amelyeket 1919.május 12-én a Nemzetek Tanácsa ülése jegyzőkönyvének „A” melléklete már tartalmazott, és  a magyar küldöttség által átadott memorandumokat figyelembe sem vették,  Apponyi beszédét pedig nem bocsátották vitára, egyértelművé tették, hogy a győztesek nem békeszerződést kívánnak kötni, hanem diktátum aláírását követelik a legyőzött Magyarországtól.

Apponyi –  a magyar delegáció legtöbb tagjával  –  1920 január 20-án visszaérkezett Budapestre, a megbízott államfőként működő vitéz Nagybányai Horthy Miklós tengernagynak formális jelentést adott át, majd Telekivel és a szakértőkkel hozzáfogtak a békeszerződés-tervezet részletes bírálatához. ”Az eredmény különféle kérdésekkel foglalkozó tizennyolc jegyzék lett, mindegyikéhez hosszú mellékleteket csatoltak. Mindezekkel felfegyverkezve, február 9-én a küldöttség visszatért Párizsba, és átadta az anyagot a konferenciának. Lényegileg a jegyzékek Apponyinak január 16-án elmondott beszéde tartalmát fejlesztették tovább: szerepelt benne Magyarország területi integritásának megerősítése, egyben a készség népszavazások tartására, és azok eredményének elfogadására. Ezt követte egy sereg különleges kérés a békefeltételek módosítására.” (Cartledge :TRIANON egy angol szemével)  A békekonferencia  Legfelsőbb Tanácsa  utoljára 1920. január 21-én ülésezett.

Miközben a magyar küldöttség a jegyzékeire a választ várta a konferenciától, elvetették Apponyi kérését, hogy még egy beszédet tarthasson, így ő és a delegáció hazatért, csak Bethlen István és pár társa  tartotta a frontot..  

Alexander Millerand –  Clémenceau francia miniszterelnök utódja – a szövetséges és társult hatalmak nevében, május 6-án kemény hangú  levelet intézett a magyar delegáció vezetőjéhez Apponyi  Alberthez, amelynek melléklete a végső választ tartalmazza a februárban átadott tizennyolc jegyzékre, a népszavazásokat pedig feleslegesnek ítélte..”A ma Önöknek átadott békefeltételek ezért tehát véglegesek.” kijelentés után a magyar küldöttség tíz napot kapott, hogy megerősítse: felhatalmazták a békeszerződés aláírására, abban a formában, amelyben azt megfogalmazták.

 „Millerand levél”  közzététele a magyar sajtóban és az azt követő parlamenti vita  a harag és tiltakozás hullámait váltotta ki Magyarországon,  a  békeszerződés diktátuma és annak aláírása ellen. Apponyi kötelességének érezte a protestálók „kijózanítását” , és május 26-án az országgyűlésben,  „trianoni beszéde” kiemelkedő szellemi, nyelvi és  államférfiúi színvonalán, eképpen érvelt:

„Az alá nem írás, amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjainak és a nemzeti közérzületnek – az én érzelmeimnek is – a legjobban megfelelt volna, ma ellentétbe hozott volna az egész világgal (….). Roppant kockázat, a nemzet legfőbb kincseivel, a nemzet újjászületési reményeivel való va banque-játék lett volna az aláírás megtagadása.”

Apponyi – Bethlen, Teleki. Csáky Imre gróf és számos magas rangú békeküldöttségi tag támogatásával – a kormánynak a békeszerződés aláírását tanácsolta. A kormány elfogadta az ajánlást,  és május 18-án Horthy ellentengernagy egy Millerandhoz intézett levélben  megerősítette, hogy – bár fenntart minden ellenvetést, amelyet a magyar delegáció a békeszerződéssel kapcsolatban felvetett -, a magyar kormánynak nincs más választása, mint az aláírás.

Bernard Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint tordai Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter – mivel nem élt bennük további politikai becsvágy – elvállalták az aláírás szomorú aktusát, a vele járó „bélyeggel”. 1920.június 4-én 16 óra 15 perckor a magyar küldöttség megérkezett a Millerand francia miniszterelnök mint a Küldöttségvezetők Tanácsának elnöke által kiválasztott Versailles-i kastély parkjában levő Nagy-Trianon palotába, ahol a győztesek képviselői már várták őket. Először a magyar képviselők, majd a másik fél képviselői aláírták a békeszerződést.                                                                                                                               

Ezután a magyar küldöttség visszavonult, hagyta, hogy a román, a csehszlovák és a jugoszláv küldöttek önmagukat ünnepeljék, örvendjenek annak, hogy egymást támogatva szétdarabolták Magyarországot. A ceremónia alig tartott tovább tizenöt percnél.”(Cartledge:TRIANON egy angol szemével)

A trianoni szerződést megelőzte a Németországgal Versailles-ban 1919.június 28-án, az Ausztriával Saint-Germain en Laye-ben 1919.szeptember10-én, a Bulgáriával Neuillyben 1919 november 27-én  kötött békeszerződés.

„Lényegében azonos tartalmú kisebbségvédelmi szerződéseket kötöttek a  Szövetséges és Társult Főhatalmak : Versailles-ban 1919.június 28-án Lengyelországgal, Saint-Germain en Laye-ben 1919.szeptember 10-én Csehszlovákiával és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, Párizsban                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  1919. december 9-én Romániával, Sévres-ben 1920.augusztus 10-én Görögországgal.

„Míg a Központi Hatalmak magukban a békeszerződésekben, addig az utódállamok a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött külön szerződésekben vállaltak kötelezettséget a  faji, nyelvi és vallási kisebbségeik védelmére. Ezzel a kisebbségekkel való bánásmód megszűnt kizárólagos  belügy lenni, de a kötelezett államok legtöbbje  ennek ellenére  sem tartotta meg a szerződések legelemibb rendelkezéseit.”(Nemzetközi szerződések 1918-1945, Gondolat Könyvkiadó Bp. 1983)

A trianoni békeszerződés végleges szövegét 1920.május 6-án adta át Millerand, mint a békekonferencia elnöke, a magyar delegációnak. A szerződés szövege mellé csatolt  kísérőlevél kilátásba helyezett kisebb határkiigazításokat későbbi időpontban. Ez nem jelentette a Magyarország által kívánt nagyobb magyarlakta  területek visszacsatolásának lehetőségét, ugyanis a területi változásokat még a háború alatt kötött titkos egyezmények és megállapodások alapján döntötték el. A trianoni békeszerződés pedig sokkal súlyosabb területi és egyéb rendelkezéseket tartalmazott,  mint a – preambulumában is hivatkozott –  Magyarországra vonatkozó katonai egyezmény.

A Békeszerződést Magyarországgal szerződő félként: az Észak-amerikai Egyesűlt Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán „Szövetséges és Társult Főhatalmak”, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát és Szlovén  Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország  „Szövetséges és Társult Hatalmak” írták alá, tekintettel arra, hogy Békeszerződés kötése céljából –  Ausztria-Magyarország  volt császári és királyi Kormányának kérelmére – a Főhatalmak 1918. november hó 3-án fegyverszünetet engedélyeztek, és azt Magyarországra vonatkozólag az 1918 november 13-án kötött katonai egyezménnyel kiegészítették.

A Békeszerződés 14 részből, ezen belül 364 cikkből és számos  függelékéből áll, annak 130 oldalán. I. rész a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát tartalmazza, a II.rész Magyarország határait, a mellékelt térképre utalva, a III.rész  az Európára vonatkozó rendelkezések között – az utódállamok függetlenségének elismerését, továbbá  Magyarországtól és a Magyar Királyságtól elszakított területekről való lemondást, Ausztria és Fiume tekintetében is. A Lengyelországnak juttatott 589 négyzetkilométer területre konkrét rendelkezés nem utal, arra csak a térképi határvonalból lehet  némi következtetést levonni.

A Békeszerződés előtti utolsó, 1910-es, népszámlálási adatok, nemzetiségek szerinti megosztásban:

 

 nemzetiség   Magyarország ( lakos  %) )            Magyar Királyság ( lakos  %)

 magyar                                  9 944 627       54,5                   10 050 575        48,1                 

 német                                     1 903 357       10,4                    2 037 435         9,8

 román                                     2 948 186      16,1                     2 949 032       14,1

szlovák                                    1 946 357      10,7                     1 967 970         9,4       

szerb                                            461 516       2,5                     1 106 471        5,3

horvát                                          194 808       1,1                      1 833 162        8,8 

 rutén,ukrán,orosz                        4 64 270      2,5                        472 587        2,3

egyéb és ismeretlen                     401 412       2,2                         469 255      100

 Terület                                        325 411     km2                         282 870      km2

                                                                    

                                                            

A  Magyar Birodalom (Királyság) magában foglalta a 42 541 km2 területű és 2 621 954 lakosú Horvát-Szlavonországot, ugyanakkor Fiume város és kerülete a maga 21 km2 területével és 49 806 lakosával Magyarország része volt. Magyarország „trianoni veszteségei” közé Fiumét jogosan sorolhatjuk. Horvát-Szlavonországot – például államszövetségi formában –  mindkét fél számára szerencsésebb lett volna megtartani, amint azt később a szerbek és horvátok közötti politikai  viszonyok igazolták.

Magyarország területét a Békeszerződés 93 073 km2-re, azaz az eredetinek 32,9 %-ára zsugorította, míg Romániát (mint a Hármasszövetséghez 1882-ben csatlakozó, majd 1916.augusztus 18-án az Antanttal titkos egyezményt kötő, és augusztus 27-én a Monarchiának hadat üzenő, ezt követő veresége után pedig ellenfeleivel a bukaresti békeszerződést kötő, majd  azt is felrúgó köpönyegfordításaiért )103 093, Cseh-Szlovákiát 61 578, a Szerb-Horvát-Szlovén Államot (Horvát-Szlavóniának a Magyar Birodalomból „kiszakításán” felül) 20 544, Ausztriát (csak nem Császára és uralkodó körei általi háborúba kényszerítésünk és a  kommunista forradalom magyarországi vezetői befogadásának honorálásaként ?)   3972, Lengyelországot ( a”Wegir-Pollák dwa bratanki….” reáliákban történő graciózus prezentálása  fogadatlan prókátoraként) 589, és Olaszországot  (Fiume átadásának –  jogcím és jogalap nélküli  – igényére) 21 négyzetkilométer területtel ajándékozta meg. A fenti adatok már a „kiharcolt”, Sopronban 1921.december 14-én és máshol tartott, népszavazások és területrendezések által korrigáltak. A Békeszerződéshez mellékelt térképen Magyarország területe 92 952 négyzetkilométerre csökkent, és csak a fentebb hivatkozott történések révén egészült ki 93 083 km2 területre.

Hasonlóak az elszakított területek népességi arányai is. Romániához 5,24 millió lakos került, ebből 1,662 millió magyar (31,72 %), Cseh-Szlovákországba 3,5 millió lakos kerűlt, közötte 1,067 millió magyar  (35,57 %), Szerb-Horvát-Szlovén Államhoz került 1,6 millió lakos,melyből 561,8 ezer a magyar (35,1 %), Ausztriához 292 ezer lakos került, ebből  magyar 26,2 ezer ( 8,8 %), Olaszországhoz 7 ezer magyar és Lengyelországhoz 1 ezer magyar került kisebbségi sorsba, mindösszesen 3 millió 325 ezer magyar.

Magyarországnak 7 615 117 lakosa maradt, melynek létszáma gyorsan gyarapodott a szomszédos területekről érkező magyar menekültekkel. A most közölt népességi arányok a Magyarországon leginkább elfogadott statisztikai adatok, ugyanakkor egyes szerzők magasabb veszteségeket kimutató adatokkal számolnak, például Raffay Ernő – TRIANON TITKAI, avagy hogyan bántak el országunkkal – című könyvében – 3 910 000 magyarral.)

A Békeszerződés VIII.rész – a Párizs környéki békeszerződésekhez hasonlóan – a jóvátételek fizetésére egyetemlegesen kötelezte Németországot és szövetségeseit, a jóvátételi kötelezettségek mértékét nem határozta meg, hanem a Jóvátételi Bizottságot bízta meg azzal, hogy a német jóvátétel teljes összegének megállapítása után vesse ki Magyarországra a jóvátételi tartozásának reá eső részét, és állapítsa meg a fizetési határidőket és módozatokat.

A jóvátételi követelések megfizetésére a békeszerződések általános zálogjogot létesítettek, így  magyar viszonylatban a Békeszerződés 180.cikke kimondta, hogy „Magyarország minden vagyona  és jövedelme rangsorbani elsőbbséggel szavatol a jóvátételi követelések megfizetéséért.  A Jóvátételi Bizottság 1924.február 21-én Magyarország terhére 200 millió  aranyforintban állapította meg az 1924-1943 közötti időszakban fizetendő jóvátétel összegét, és erre az időre felfüggesztette az általános zálogjogot. A végleges rendezést az 1930.február 5- április 28 közötti párizsi tárgyalások egyezményei hozták

meg, ezekben a magyar kormány – összes kötelezettségeinek teljes és végleges rendezésére -, a korábbi 200 millión felül további 310 millió aranykorona fizetését vállalta 23 éven át 1966-ig, évi 13,5 milliós részletekben. Végül az 1931.június 20-i Hoover-moratórium, majd az 1932.július 29- i lausanne-i egyezmény a magyar jóvátételi fizetéseket is felfüggesztette, illetőleg törölte.

A Békeszerződés X. gazdasági részének III. és IV. címében foglalt rendelkezések a győztes hatalmak állampolgárai, elsősorban tőkései magángazdasági követeléseinek legmesszebbmenő kielégítéséről gondoskodtak akként, hogy a lejárt tartozásokat, értékpapírok után járó kamatokat vagy tőkeösszegeket  a győztes állam pénznemében, valorizált értékben kell kifizetni, ezekért  a Magyar Állam szavatol, amely köteles kártalanítani állampolgárait :a területszerző államok által okozott károkért is.                                                                                                                               

A Békeszerződésnek jelen keretek között nem ismertetett IV. része Magyarország Érdekei Európában, V. része Katonai, Hadihajózási és Léghajózási rendelkezések, a VI. része Hadifoglyok és Sírhelyek, VII. része Büntető Rendelkezések, IX. része Pénzügyi rendelkezések, XI. része Légi Közlekedés, XII. része Kikötők, Vízi Utak és Vasutak, XIII. része Munka, XIV. része Vegyes Rendelkezések címet viseli.

A Békeszerződés 14 részből, ezen belül 364 cikkből és ezek számos függelékéből áll, a Magyar Törvénytárban 130 oldalt tesz ki. Ennek részletezése, elemzése és tárgyszerű bírálata teljesíthetetlen feladat volt és az is marad, részben az idő múlásával, részben pedig a második világháborút lezáró  szerződések, egyezmények és egyéb politikai megállapodások általi  újraszabályozás, mint kvázi hatályon kívül helyezés folytán. A nem ismertetett  szerződési részek és azok függelékei olyan  súlyos gazdasági megtorlásokat  tartalmaznak, amelyekhez hasonló elfogadásának oktrojálása korunk nemzetközi jogrendszerében szóba sem kerülhet, azok népgazdasági hatásainak kivédése pedig elképzelhetetlen.

 „A magyar nemzet szétdarabolásával széttöretett a gazdasági egység, a forgalom, az erdőgazdálkodás, a folyamszabályozás, a vízgazdálkodás rendszere.” –  állapítja meg Raffay Ernő,  egyidejűleg pedig a Békeszerződés és annak függelékei egyidejű ismertetése mellett, példaértékűen elmélyült elemzést ad annak területi, népességbeli változásai és gazdasági következményei vonatkozásában, fent idézett műve „Az erőszak békéje” alcímű fejezetében.

Bár az írásomban- a „sine ira et studio” erkölcsi szabályait követve – Raffay Ernő fenti mondatát meghaladóan – csak az outsider  angol történész ténymegállapításait és véleményét idéztem, Raffay  Ernő művének  említését nem mellőzhettem. 

Bátorkodom megemlíteni a sokfelől hallott alábbi hiedelmek megalapozatlanságát. Gróf Tisza István  nemhogy mellette, hanem éppen ellene volt a háborúba való belépésnek. Szekfű Gyula:Állam és nemzet (Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről) c.művében ezt írja:”Az 1918-i oszt-rák respublika hivatalos Vörös Könyvében a bécsi levéltárnak erdélyi szász származású képviselője Grosz Roderich kiadta azt a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvet, melyből félre nem magyarázhatóan kiderül, hogy a magyar állam felelős képviselője gróf Tisza István miniszterelnök a háború megindítása ellen nyilatkozott, s ezt a felfogását osztrák kollegáival szemben is érvényre juttatta.”(Szekfű Gyula történészprofesszor 1945 után hosszú ideig  moszkvai nagykövet volt.)

Giesl Vladimír báró:Zwei Jahrzehne im Naben Orient Berlin,1927 c. emlékiratában megírja, hogy személyes találkozásukkor a magyar miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy „mindent el kell kerülni, ami Szerbia szuverén jogait sértené, és további következményeiben talán háborúhoz vezetne.”

Charles Tisseyre, a francia parlament tagja, állapította meg, hogy „Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.”

„Gróf Tisza István, miután nem tudta megakadályozni, hogy Bécsben a háborús párt kerekedjék felül,1914.július 14én, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem mondanak le a Szerbia ellen intézendő erélyes lépésekről, feltételül szabta, jelentse ki a Monarchia előre, hogy Szerbia ellen jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.”(Horváth Jenő: A trianoni szerződés diplomáciai története.)

Az összes román1918.december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlése „ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összeüléséig.” (Határozat II. része)

Nem találkoztam, és ismeretségi köröm sem, olyan forrásértékű politikai dokumentummal, amely hivatkozott volna a Trianoni- és a Párizs- környéki békék 100 év eltelte utáni felülvizsgálatára.

 

Azzal búcsúzom megemlékezésemtől, hogy nem tudom, de nem is akarom elfelejteni a Békeszerződéssel és a II. Világháború befejezése utáni „békeszerződésekkel” okozott magyar fájdalmat, ám – magyar  nemzetünknek az eltelt időben folytatott küzdelmeiből erőt merítve – kötelességem helytállni,  és bízni szebb magyar jövőnkben. Ámen.!                                            

.

Budapest, 2020. júniusában

Doctor iuris et politicus Gacsályi Csaba                                                                                                                                                                                                        

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.