Trianoni összegzés

Kedves Önképzőkörösök és Barátaink!

Júniusi virtuális önképzőköri témánk a trianoni centenáriumhoz kapcsolódott. Sokan, sokféleképpen reagáltatok rá, ami azt bizonyítja számomra, hogy van igény az ilyenfajta nem szakértői, emberközeli véleménycserére is. Ennek a kereteit igyekeztem és igyekszem a továbbiakban is megteremteni, amíg erőm engedi, és él bennem az erre ösztönző szikra. Fogadjátok szeretettel, olvassátok figyelemmel az alábbi önkéntes hozzájárulásokat szellemi-lelki kincseink gyarapításához!  

————————————————————

A témát tudományos alapossággal bemutatta dr. Gacsályi Csaba, jogász, gyülekezetünk oszlopos tagja:

Szerinte „a trianoni békeszerződés a legsúlyosabb veszteség okozója, amelyet a magyar nemzet az 1526-os mohácsi csata óta elszenvedett.”

Állításának igazolására elsősorban Cartlege történész, nyugalmazott diplomata „Trianon egy angol szemével” címmel 2009-ben megjelent könyvét, valamint Szekfű Gyula történészprofesszor „Állam és nemzet” (1942) című művét használta fel.

Zárószavai a következők: „Nem tudom, de nem is akarom elfelejteni az 1920-as és a II. Világháború befejezése utáni „békeszerződésekkel” okozott magyar fájdalmat, ám nemzetünknek az eltelt időben folytatott küzdelmeiből erőt merítve, kötelességem helytállni, és bízni szebb magyar jövőnkben.”

Történelmi perspektívába helyezte a nászuram:

„Véleményem szerint nincs olyan magyar ember, aki Trianont ne tragédiaként fogná fel. Az ide vezető utat azonban hiteles történészek sora elemezte, és rámutattak azokra a hibákra, amelyek ide vezettek.

  1. Mátyás király után az ország széthullott, a török martaléka lett, majd 150 év múlva maradt a Habsburg – magyar, katolikus – protestáns, Dunántúl – Tiszántúl ellentét, a nemesi előjogok védelme. A legnagyobb lehetőség 1842-ben a kezünkben volt, a Pozsonyi Országgyűlés megszavazta, hogy latin helyett magyar a hivatalos nyelv, a kisebbségek jogosultak a saját nyelvhasználatra alapiskolában is. Ezt viszont 1918-ig nem tették lehetővé. Sőt 1843-ban Kossuth úgy nyilatkozott, hogy az 1000 éves magyar nemzet megérdemli, hogy mindenki magyarul beszéljen.
  2. A magyar gazdaság fejlődéséből kimaradt a kiegyezésig 18 év, amikor Európa óriásit fejlődött.
  3. A nemzetiségi ellentétek tovább fokozódtak. Az Antant megalakulásával /1904./ a román és a szerb királyság erős támogatóra lelt. A felállított   csapdába sikerült 1914-ben belelépni, és bár a falevelek ’18 végére már negyedszer is lehullottak, a győzelem nem sikerült, sőt. Másfél millió halott katona, több mint 800.000 rokkant volt a veszteség, vagy még több.

A trianoni országvesztést természetesen másként élte meg az elcsatolt területen élő, az átmenekült, vagy a kis Magyarországon, határzónában élő ember.”

Családi emlékekkel gazdagították:

Fekete Györgyné Gruber Jolán, egyetemi évfolyamtársam és barátom:

„Szinte nincs olyan magyar, akinek a családjában ne okozott volna törést ez az esemény. Nekem is sok keserű, szomorú történetem van erről. Számomra ez az évforduló azt is jelenti, hogy ma az Európai Unióban a nemzet már nem különül el, szabadon utazhatunk a történelmi Magyarországra. Nagyapám mondogatta: Aki Trianont emlegeti, háborút akar. Én már csak békét szeretnék határon innen és túl, főleg a szívekben és a lelkekben.

Sokféle náció található a családunkban: lengyel, sváb, magyar. Szeretetben, békességben éltek határon innen és túl.

Édesapámat kiskamaszként átlökték karácsonykor Bánrévére a felvidéki Kassáról, mert a magyar himnuszt dúdolta. Így került az ózdi rokonokhoz, ahol nem hiányzott még egy éhes száj. Ahelyett, hogy a tehetséges gyerek iskolába járt volna még, Horthy korszakában az ózdi vaskohászatnál dolgozott. A daru kenését végezte több emelet magasban, mindig a halál leselkedett a kisgyermekre. Szülei nem tudták, hol van. Ő sem láthatta őket, mint ahogy később mi sem nagymamát, nagypapát, mert már Csehszlovákiában éltek, ahova a testvéri magyarok sem mehettek át. A hatvanas évek elején mentünk hozzájuk először látogatóba, kíváncsian és megilletődve méregettük  rokonainkat.

Az is kétségbe ejtő, hogy a szülővárosom, Sátoraljaújhely, sorsát is eldöntötte a békeszerződés. A patakra emlékeztető Ronyva folyó lett a természetes határ mint hajózható folyó. Ez a döntés elsorvasztotta ezt a gazdag múltú kulturális, kereskedelmi, gazdasági központot, megyeszékhelyet, Kazinczy, Kossuth városát. Csak a hegyoldalról kémleltük Borsit, Rákóczi fejedelem szülővárosát, mert átmenni nem lehetett. Ma adományunkkal hozzájárulhatunk a kastély újjáépítéséhez.

Az unokabátyám születési dátuma 1943. jún. 4-e volt. A szülők jún. 6-ra módosították az érkezését, mert nem szerették volna, ha a gyermeknek ezzel kellett volna szembenéznie felnőttként. Véletlenül tudtam ezt  meg az egyik nagynénémtől.

Számomra hiteles tudós Romsics Ignác, aki nem szállt be a történelmi legendákat gyártók sorába. Számba vette és értékelte nemzetünk felelősségét is, amely immár 100 éve eldöntötte sorsunkat. Ennek ellenére sokan ma sem akarják az igazi okokat ismerni….

Sajnálatos, hogy a tudatlanság és a tények elhallgatása még mindig fontosabb, mint szembenézni a hibáinkkal és vállalni a felelősséget.”

Bun Zoltánné Csintalan Judit, egyetemi évfolyamtársam és barátom:

„Az én Csintalan családom Kézdiszentlélekről származik (igaz, jóval Trianon előtt jöttek át).

Viszont a párom anyai családját megfelezte az új határ: testvér, unokatestvér és más rokonok kerültek át a pár kilométerre lévő lakhelyük (Kisszántó ma Romániához tartozik Santaul Mic néven) miatt. Évtizednyi ideig nem tarthattak kapcsolatot sem.”

Bajnay Elvira, gimnáziumi osztálytársam:

„Megosztom  Veled  gyermekkori  emlékeimet  Trianonnal  kapcsolatban.

1914 júniusában kezdődött, mikor kitört  az  első  világháború. Apai nagybátyámat  besorozták katonának az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe, és kivezényelték  a frontra. Nemcsak a nagybátyám harcolt a fronton, messze Oroszországban, hanem  apai nagyapám is, de a szerencse vele volt, ő hazajött a háborúból nagyon nehéz utakon gyalog. Zsiga bátyám  végigharcolta  a hosszú háborút, és  1918-ban hősi halált halt az orosz fronton a Monarchia érdekeit szolgálva. Mikor szüleim  rá emlékeztek, sokszor elővették a fényképét, és anyukám gyönyörűen énekelte az Erdélyi indulót: „ Édes Erdély, itt vagyunk …”.Együtt sirattuk hősünket, szétdarabolt ősi földünket mi, akik elvesztettünk egy szerettünket és szép magyar hazánk egy részét.”

Bardóczky Klára, kozmetikus barátnőm:

„Nekem nem sok iskolai élményem van Trianonról. Történelem órán gyorsan átsiklottak fölötte. Arra viszont emlékszem, mikor anyukám mesélt a Bajai zárdáról, ahol őt apácák tanították!  Minden óra elején állva köszöntötték a tanárt, és kórusban verselték:

CSONKA MAGYARORSZÁG NEM ORSZÁG

EGÉSZ MAGYARORSZÁG MENNYORSZÁG!!!”

Jakab Júlia, hittársunk:

„Meglátásom szerint. egy ilyen szintű tragédiáról nem lehet csak pozitív szemléletben nyilatkozni, sőt emlékezni sem. A megemésztetlen múlt fájdalma utat tör magának, talán pont ezt látjuk ma a kommunizmus erőszakos elhallgattatása után 30 évvel is.

Én nem teljesen értem, hogy lehet különbséget tenni a határ egyik vagy másik oldalán született magyarok között, hiszen senki nem tehet róla, hogy hol született, vagy a Kárpát-medence melyik szegletében él. Költözni persze lehet, de a gyökereket letagadni nem. A Magyar Unitárius Egyház a magyar identitás, kultúra megőrzése szempontjából is hatalmas munkát végez.

Az én családomat számtalan ponton érintette az elszakítottság. Unitárius dédnagyapám öt gyermekével 1940-ben költözött Brassóból az akkor visszakapott Észak-Erdély területén lévő Marosvásárhelyre, ahol én is születtem. Magyar vasúti tisztviselőként nem akart tovább a román hűségeskü alatt szolgálni. Nagymamám 1940-45 között magyar iskolába járt, idős korában is büszkén mutatta bizonyítványát. Mesélt a román katonák augusztusi fordulásáról is, amikor egy éjszaka alatt harcostársból ellenségekké váltak. Szüleim korosztályából sajnos többen román iskolába jártak, hogy könnyebben boldoguljanak, így a magyar helyesírás is gondot okoz mind a mai napig. Külön érdekesség, hogy 1990 után áttelepülve hogy boldogult ez a generáció, vagy a második, itt felnövő mennyiben őrzi erdélyi jellegzetességeit. Családom 1991-ben költözött át az erős magyarellenesség (Fekete Március) és a jobb jövő reményében. Sajnos a magyar kisebbség védelme és nemzetközi szintű elismertsége továbbra is várat magára.”

Banga Judit, hittársunk:

„Balló József anyai nagyapám 1910-ben született Erdélyben Mikházán, és 12-en voltak testvérek, mind ügyes dolgos emberek. Deák Rozália, anyai nagymamám, Hargita megyében született Kobátfalván 1914-ben, hárman voltak testvérek, de szomorú gyermekkora volt. Jött a háború, és árván maradtak, mivel az édesapjuk elesett a harcokban. A második világháborúban meghalt a fiútestvére, igy 19 évesen egyedül maradt. Később elment szolgálni Bukarestbe egy grófi családhoz, ott megismerte a nagyapámat, aki a 30-as években sofőr volt. 1937-ben házasodtak össze, albérletben laktak. Anyukám Bukarestben született 1938-ban. Marosvásárhelyre költöztek albérletbe, nagyon szép idők voltak. Aztán jött  a második világháború, és a nagyapám egyik fiútestvérét elvitték Ungvárra az oroszok, a másik testvére többezer kilométert gyalogolt, úgy jött haza Erdélybe Mikházára. Anyukám sokat szenvedett a háború alatt, de azért kitűnő tanuló volt. Két évet a katolikus iskolába járt, ahol nagyon rosszul bántak vele, ezért aztán a református iskolába iratkozott át. Utána kereskedelmi iskolába ment, egy bankban dolgozott, ott ismerte meg apámat, Adorján Józsefet, aki 1935-ben született Mezőpanitban. 1959-ben volt az esküvő, aztán jött a nagy baj ismét a 60-as években, amikor 2 évre rá megszülettem. Én vasárnapi gyerek voltam, a nagymamámnál nevelkedtem. 1980-ban, ahogy az iskolát befejeztem, dolgozni kellett nekem is. Anyukám nagynénje Budapesten élt az 1928-as években, a rokonság pedig itt a 7. kerületi Csengeri utcában, ahol őket a háború alatt bombatámadás érte.”

Egry Zsuzsa, önképzőköri társunk:

„Engem Trianon mindig megráz, most már 10 nap telt el, de napjaim szinte fő témája. Édesanyám Felvidéki, Pozsonyban született, Édesapám Erdélyi, Nagyváradon éltek, Budapesten találkoztak, az esküvőjük 1944. március 19-én volt! Akiket én családomnak nevezek, a keresztlányom családja, Délvidékről, Szabadkáról jöttek át a szerb háború előtt.”

Chehadé Judit, programfelelős

„Anyukám, Boér Julianna, 1919 februárjában született Székelykálban még a régi, monarchiabeli Magyarországon, református anya és unitárius apa negyedik leánygyermekeként. Az apját Boér Miklósnak hívták, kántortanító volt, és még jövendőbeli anyukám megszületése előtt fiatalon spanyolnáthában halt meg 1918 őszén. Trianon után a román fennhatóságú Erdélyben nevelkedett 1940-ig, a visszacsatolt részben élt 1944-ig, a szatmári, jórészt románok lakta Komorzánban ismerkedett meg későbbi, Danó János nevű, apukámmal (mindketten az új magyar adminisztráció szolgálatában álltak), majd a határok lezárása után átszöktek a kettévágott Szatmár magyarországi részébe, Fehérgyarmatra. Itt születtem meg én első gyermekként 1947-ben, a trianonit érvénytelenítő és súlyosbító Párizsi Békeszerződés évében, június 28-án, az Első Világháború kirobbanásának napján. Így érnek össze a szálak. A legújabb határral elválasztott rokonok kb. 10 évig csak levélben tarthattak kapcsolatot egymással. A kapcsolatfelvétel után nem beszéltek a családban Trianonról, sem pedig unitárius nagypapámról. Vallásról, Istenről sem esett szó, de unokatestvéreim megtanították nekem a székely himnuszt. Gyerekként, fiatal lányként nagyon élveztem az anyai rokonok meglátogatását, érzelmileg közel kerültem hozzájuk. A levélre eleinte ráírtuk : „Magyar autonóm tartomány”, később ez a kategória megszűnt. Aztán magyar-francia szakos egyetemistaként kikerültem a magyarfaló hírében álló Clémenceau országába, ahol jó barátokra leltem, és megismertem egy Chehadé Abdel-Salam nevű, muzulmán vallású szír férfit. Ő lett a férjem és két gyermekem apja, jövőre ünnepeljük az aranylakodalmunkat. 1984 óta egész családunk Magyarországon él. Férjem kiválóan megtanulta nehéz nyelvünket, sikeresen levizsgázott állampolgári ismeretekből, tisztességes munkával segítette új hazája gyarapodását, alkalmazkodott a helyi szokásokhoz, jóindulatú és segítőkész volt mindenkivel. Sem feleségére, sem gyermekeire nem kényszerítette rá a saját nyelvét, vallását, kultúráját. Kettős állampolgársággal rendelkezve, ő ma teljes jogú magyarnak érzi magát úgy, hogy az eredeti identitását is megőrizte. Vegyes etnikumú gyermekeink szintén magyarnak vallják magukat, hiszen itt végezték el iskoláikat, itt szereztek barátokat, itt találták meg a helyüket. Ki is hát a magyar? Ezt nem egyetlen, hanem több, egyénenként változó, tényező dönti el.”

Mai szemmel értékelte Hegedüsné Pálfi Csilla:

„Bizony, Trianon a magyar történelem talán legszomorúbb eseménye. Sokat lehetne róla beszélni, az is biztos, hogy nem mindenki vélekedik róla tárgyilagosan. Mindenképpen le kell szögezni, hogy igazságtalan volt a döntés. Különösen fájó számunkra, hogy tiszta magyar lakosságú területeket is más országokhoz csatoltak. Egyelőre nem lehetséges, hogy e területeket visszakapjuk. Azonban fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot a még ott élő magyarsággal. Segítsük őket, amennyire tudjuk. A nemzetünkhöz kapcsolódó értékek addig maradnak meg, amíg a szóban forgó helyeken laknak magyarok. Mindenképpen dicséretes, hogy az országunk jelenlegi vezetői lényegi kötelességüknek tekintik a határon túli, mai kifejezéssel a külhoni magyarsággal történő együttműködést. Megadták a lehetőséget arra is, hogy ezek az emberek magyar állampolgársághoz jussanak. A jövőben szintén az lenne a fontos, hogy mind a mai Magyarország területén, mind a külhonban élő magyarság nemzettudata maradjon meg. Ahol csak lehet, a magyarok az anyanyelvükön tanulhassanak az oktatási intézményekben.

Szerencsére a századik évfordulót unitáriusként tudtam megélni. Délelőtt a Nagy I. utcából néztem a közvetítést, délután pedig kimentem Lőrincre a harangozással egybekötött megemlékezésre.

Két nappal később pedig a TV-ben megtekintettem a sátoraljaújhelyi szoboravatást. Megható esemény volt ez is. Fontos, hogy a fiatalokba neveljük bele minél jobban a nemzettudatot. Egyházunk ebben élen jár. Ha nem feledkezünk meg az értékeinkről, talán lesz esélyünk a megmaradásra.”

szeretet nyelvére fordította:

dr.Durucz Istvánné Makray Magdolna, gimnáziumi osztályfőnököm és magyartanárom:

„Semmi sem demokratikusabb a hazafiságnál: pór és földesúr, polgár és arisztokrata, egyformán addig és csak addig magyar, amíg szereti a hont. A költő mindig segít, és tud segíteni szeretni.”

Költői eszközökkel megfogalmazta:

Rózsa Iván: Trianon

Sok hegy- s várorom,

Magyarok bánatára,

Már idegen hon…

Pintér Nóra: Bácska

Maroknyi magyar

még kitart… Orom, remélj!

S meglásd, megvirrad…

Boér Judit: Trianon, dobogó mágnes

Csak azt veszítjük el végleg,

hitet, hazát, emberséget,

amit föladott a lélek.

Márai, Hamvas, ha érted.

Az otthon, mondja Tamási,

több mint földdarab, Kazinczy

nyelvet művel, így nemzeti,

Zrínyi úgy, hogy a hont menti.

Megérdemeltük? Jogos? Igazságtalan?

Háborgás, önostorozás mind hasztalan.

Bűnbakkeresés, mutogatás egymásra

megannyi izzó, fortyogó lávakatlan.

De míg él magyar, s áll Buda még,

Muhi, Mohács, Segesvár, Majtény

után, Trianon is elkísér.

Összetart dobogó mágnesként

távoli szegleteket,

vitázó nézeteket,

széthúzó egyedeket:

Vigalomban, gyászban egy egész,

jövőhitű nemzetet.

Babits Mihály: Eucharistia

……………………………….

Áradj belénk hát, ó örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket,

amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.

Az összeállítást megköszönte:

Szabóné Pintér Nóra:

„Mindig hálával telt szívvel olvasom remek írásaidat, összefoglalóidat, gondolatgyűjteményedet, mert öröm ennyi értéket leírva látni és felemelő olvasni, újraolvasni.”

Fazakas Tibor és Kata:

„Köszönöm a tartalmas leveledet, és köszönöm,hogy gondolsz ránk!

Legyen áldás a munkádon!”

Zomboriné dr. Pap Zsófia:

„Köszönet az őszinte szavakért, gondolatokért.

A linkgyűjtemény hasznos összeállítás.”

Andorkó Júlia:

„Isten áldja,

köszönöm szépen az önképzőköri anyagot!

Szeretném megkérdezni, hogy közölhetnénk-e a Nők Világa lapban?”

 

Asztalos Klára:

„Nagyon köszönöm, hogy a trianoni centenárium alkalmából sok hiteles forrásból származó feldolgozást összegyűjtöttél.

A Nők Világa nyári számában megjelenik az írásod. A napokban megy a nyomdába. Természetesen neked is postázunk tiszteletpéldányt az egyházközségetek címére.

Jó egészséget, szép nyarat kívánok szeretettel.”

Székely Kinga-Réka:

„Köszönöm a küldeményed. Elolvastam a Lackfi verset, ezt eddig még nem ismertem. Persze nagyon tetszik. Köszönöm.”

————————————————————————————————————————————————

Mindnyájunk nevében hálásan köszöni az értékes hozzászólásokat, visszajelzéseket:

                                                                                 Chehadé-Boér Judit

                                     a Bartók Béla Egyházközség Gyülekezeti Önképzőkörének programfelelőse

u.i. A legközelebbi önképzőkörünket július 8-án este 18 és 20 óra között tartjuk a szokásos helyszínen. Rövidesen küldöm a meghívót részletes programmal. Kérem, hogy aki a továbbiakban nem óhajt tájékoztatót kapni összejöveteleinkről, illetve aki ezt kimondottan szeretné, jelezzen vissza. Mindkét jelzés fontos segítség lenne számomra. A visszajelzés bármilyen okból történő elmaradását hallgatólagos beleegyezésnek tekintem. Azt hiszem, eléggé egyértelmű voltam: igen, igen…..nem, nem. Az igennem vagy a nemigen számomra nem értelmezhető, illetve nagyon is értelmezhető. Hiszen a hallgatás is egyfajta válasz, ahogy Márai leszögezte a Hallgatni akartam könyvének előszavában. Aztán hallgatás helyett mégis inkább megszólalt. Hál’Istennek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.