Virtuális önképzőkör április 8-án – Zsoltárok

Kedves Hittársak, Barátok, Ismerősök!

            Mikor egyházunk püspöke 2020-at a „Felelősség Évének” nyilvánította, még nem sejtette, mennyire telibe talált, hiszen a mikroszkopikus méretű, csodás színekben pompázó,  tömeges járványt okozó koronavírus, mely gyökerestől felforgatta mindennapi életünket, maximális felelősséget vár el mindannyiunktól saját jól felfogott érdekünkben és embertársaink védelmében. Ám ő sem akadályozhatja meg, hogy továbbra is rendeltetésünknek megfelelően társas lényként viselkedjünk, ne engedjük elhalni emberi kapcsolatainkat és szétesni sok munkával létrehozott emberi közösségeinket. Ezekért felelősek vagyunk mint a Kis Herceg a kéttüskés rózsájáért.

Magamról szólva, számos egyéb kötelezettség mellett, egy hét éve működő önképzőkör folyamatos programjáért vállaltam önkéntes felelősséget. A mostani kényszerű elzártság körülményei között nem jöhetünk össze a szokásos helyszínen, ezért azt találtam ki, hogy legalább gondolatban találkozzunk a mai napra tervezett téma közös feldolgozásával egy virtuális térben. Ez a tér annyira tágas, hogy korlátozás nélkül befogadhat az ország és a világ különböző helyein élő érdeklődőket. Úgy válogattam ki őket a címlistámról, hogy közben felidéztem az arcukat, rájuk mosolyogtam, és képzeletben meghívtam őket közénk. Remélem, elfogadják az invitálást, és jól fogják magukat érezni ebben a mi kis nyitott szellemű, szívű és lelkű társaságunkban.

Ma este a dávidi zsoltárokról terveztünk egy gondolatébresztő bevezetőt hallani (illetve olvasni egy kis technikai okok miatt bekövetkezett késéssel) előadónk Egry Zsuzsa, villamosmérnök és katolikus teológus, szájából, aki az egyik leghűségesebb tagtársunk, és aki számára a legfőbb érték a cselekedetekre épülő lelki közösség. Ennek összetevőit ő maga foglalta össze az általunk évente megjelentetett Flóra-füzetek 3. számában:

 „Azt gondolom, véletlenek nincsenek. Így az sem volt véletlen, hogy meghívást kaptam a Nőegylet Önképzőkörébe, és ha csak tehettem, szívesen vettem részt az összejöveteleken. Különösen tetszett az ÉRTÉKEINK-ről szóló év. Érdekes volt megtapasztalni, hogy különböző hátterű, korú, műveltségű emberek mennyire azonos nyelven beszélnek, mikor alapvető, egzisztenciális kérdések kerülnek terítékre. A beszélgetéseket hat téma köré építettük, én most megpróbálom saját gondolataimat az életem fonalára felfűzni.

   Első és legfontosabb élményem a család. Budán, a Hűvösvölgyben láttam meg a napvilágot, katolikus családban. Édesapám Erdélyből, Édesanyám Felvidékről került Budapestre. Hárman vagyunk testvérek. Teljesen természetes volt, hogy templomba járunk, imádkozunk otthon, a vasárnap a családé. Iskolai hittanra is beírattak, azokban az években! Az otthonról hozott életforma mélyen belém vésődött, és az évek folyamán biztos iránytű volt. Természetes volt, hogy bár nagyon nehezen éltünk, – Édesanyám nem járt dolgozni, velünk, gyerekekkel foglalkozott – segítettünk mindenkinek, aki rászorult. Azt láttam, hogy fontos az idősekkel, betegekkel törődni, és nagyon fontosak a barátok. Sokat jártunk kirándulni más családokkal együtt, és a felnőttek úgy tanítottak bennünket a természet szeretetére, növények, állatok megismerésére, hogy az is a játék része volt. A kultúra is része volt a mindennapoknak, láttam, hogy szüleim sokat olvastak, így mi is. Ma már tudom, hogy gondosan megválogatták a kezünkbe adott könyveket, a kötelező olvasmányokat elolvastam, mielőtt előkerültek az iskolában, és meg is beszéltük. Opera és hangverseny bérletünk is volt már általános iskolában. Hangszert csak én tanultam, de a zenét mindhárman megszerettük. Másodikos koromtól énekeltem kórusban, és ez tart mind a mai napig. Az élet sok nehéz pontján segített át a zene. Az élet legnehezebb kérdéseit is megbeszéltük, és hatalmas erőt adott, hogy láttam szilárd hitüket, Istenbe vetett bizalmukat. Ugyanakkor nem akartak befolyásolni, döntéseinket elfogadták, a hivatás vagy párválasztás területén. Ebből az is következik, hogy nem mindig döntöttem jól, és nem minden tanácsot fogadtam meg.  Az úgy nevezett kettős nevelés is segített, mert el tudtam igazodni a világnézeti, politikai kérdésekben is, az iskolai történelemoktatást is korrigálták szüleim megélt és átadott tapasztalatai. Azt is megtanultuk, hogy a munkát csak becsületesen szabad végezni, bármilyen a munka, a kollégák és a környezet. Nem a karrier volt a fontos, hanem a tiszta lelkiismeret.

   Kevés barátom volt, de akivel az értékekben egyetértettünk, megmaradt a kamaszkortól életünk minden szakaszában, van, aki haláláig.

   Tanulni nagyon szerettem, minden tanárom más pályát szánt nekem: irodalom, nyelvek, zene, esetleg képzőművészeti… Ezzel szemben egyszer csak a műszaki pálya kezdett érdekelni, így technikumba jelentkeztem, majd a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karára, utána egy kutató intézetben kezdtem dolgozni. Sehol nem titkoltam, hogy templomba járok, és nem óhajtok belépni a pártba. Azt hiszem tiszteltek azért, hogy ezt határozottan ki mertem jelenteni. Folyamatosan tanultam valamit: másoddiploma, szakmai tanfolyamok, nyelvvizsga. Kevés szabadidőmben énekeltem, több kórusban is. A munkatársaimnak igyekeztem mindenben segíteni, sokszor lelki problémákat is megbeszéltek velem.

   Volt ugyan egy időszak az életemben, amikor nem tartoztam közösséghez, a munkahelyemet leszámítva, a férjemet sokáig ápoltam, mellette voltam az utolsó pillanatáig. Egy ideig a munkába menekültem, majd egy lelki élmény gyökeres változást hozott. Hatalmas lelkesedéssel kerestem, hogy mit tehetnék, milyen talentumokat kaptam, amelyeket a közösség javára használhatnék. Bekapcsolódtam a plébánia életébe, itt igazi közösségre találtam, amiben lehetett részt vettem. Közben beiratkoztam a Teológiára, elvégeztem a hitoktatói szakot. Alig vártam, hogy nyugdíjba mehessek, és azzal foglalkozzam, ami betölti a lelkemet. Legközelebb a kicsik (ovisok, alsó tagozatosok) állnak hozzám, itt tudom kamatoztatni a kapott ajándékokat: a rajztudást, éneket, mesemondást. Csodálatos érzés a kis szívüket nyitogatni Isten szeretetére! Van két felnőtt (nyugdíjas) hittancsoportom is. Nemcsak tanulunk, együtt járunk múzeumba, kirándulni, koncertekre.

   Átmentem egy súlyos betegségen is, ami arra késztetett, hogy önkéntes beteglátogatóként járjak vissza a kórházba. Már korábban is láttam, de most átéltem, mit jelent az idős, vagy beteg embernek a sóvárgás Isten után, és azért, hogy meghallgassák, imádkozzanak vele.

   Ha valami új dolog kerül elő, szívesen tanulok, könnyebben barátkozom, mint fiatalabb koromban, nyitott vagyok más felekezetek felé, jobban szót tudok érteni a manapság sokat szidott fiatalokkal. Néha a testvéreim aggódva megkérdeznek, hogy bírom mindezt, azt mondom, számomra ez nem fárasztó, mert csak azt teszem, amire a belső hívás késztet. Egyébként ők is hasonlóan élnek, hiszen ezt tanultuk a szüleinktől!

 

   Ha össze kellene foglalni, hogy mit tartok a legfontosabbnak, remélem, ebből az önéletrajzból kiderül, a fő dolog: KÖZÖSSÉG. Istennel, családommal, magyar és nem magyar testvéreimmel, szóval mindenkivel, aki ezt elfogadja.

Ennek utána nézzük és hallgassuk meg az 55. zsoltárt Kecskeméti Vég Mihály 16. századi énekszerző fordításában, Kodály Zoltán oratórium feldolgozásában Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár) néven. Nekem személyesen óriási élmény volt, hogy 2013-ban megszólaltathattam az Énekel az Ország többszáz fős amatőr kórusának tagjaként Tőri Csaba és társai betanításában, Hollerung Gábor vezénylete alatt a MÜPA színpadán. Készült is a próbákról egy néhány perces összefoglaló a veszprémi kórustáborban, amit ajánlok figyelmetekbe. Az általam választott Psalmus előadást Kocsis Zoltán vezényli.

Kecskeméti Vég Mihály: 55. zsoltár

Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában:

Istenem, Uram, kérlek tégedet:
Fordítsad reám szent szemeidet;
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak sírok-rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségimre való haragomban.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint a galamb, elrepültem volna;
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széjjel bujdosnom,
Hogynem mint azok között lakoznom,
kik igazságot nem hagynak szólanom.

Egész e város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal;
Elhíresedett a gonoszsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztük gyűlések vannak;
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak.
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágukban felfuvalkodtanak.

Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délbe s estve könyörgök;
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől, mert én igen félek.

Te azért, lelkem, gondolatodat,
Istenbe vessed bizodalmadat;
Rólad elvészi minden terhedet
És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy, Uram, ítéletedben:
A vérszopókat ő idejükben
Te meg nem áldod szerencséjükben;
Hosszú életük nem lészen a földön.

Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod,
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzbe el-bétaszítod:
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.

Szent Dávid írta a Zsoltárkönyvben
Ötvenötödik dicséretében,
Melyből a hívek, keserűségben,
Vígasztalásért szerzék így versekben.

https://www.youtube.com/watch?v=tCUELpDj4i4

https://www.youtube.com/watch?v=yhaW7aTWM1Q 1

https://www.youtube.com/watch?v=z5y4B8mY7QA 2

Végezetül szeretnélek buzdítani benneteket egy közös láncvers megalkotására, amelyhez megadom az indító strófákat. Ebben a formában kellene megfogalmaznotok egyik saját „flow” (áramlat), vagyis boldogító tevékenységeteket. Bízom benne, hogy lesz elég játékos kedvű és vállalkozó szellemű verselő társam. Lehet bevonni ismerősöket is mindkét nemből és minden korosztályból. A következő önképzőköri időpontig, vagyis május 13-ig, küldhetitek címemre az alkotásokat. Ekkor fogok beszámolni az eredményről. Legyen minél hosszabb és minél sokszínűbb az a Kányádi Sándor emlékezetének szentelt, gyakorító képzős GatGet versfüzér!

A verset, az imát mondogatni kell,

recitálgatni kell,

énekelgetni kell.

Az imát, a verset ízlelgetni kell,

szájban forgatgatni kell,

nyelven olvasztgatni kell.

Az imaverset belélegezgetni kell,

vele töltekezgetni kell,

életelixírré lepárolgatni kell.

A versimát kilélegezgetni kell,

általa növekedgetni kell,

szárnyán szárnyalgatni kell.

Természetesen várom, várjuk hozzászólásotokat, gondolataitokat a zsoltárokkal kapcsolatosan is.

            A Nagyhét negyedik napján sok szeretettel kíván mindnyájatoknak reményteli, áldott Húsvéti Ünnepeket:

                                                                                                                     Chehadé-Boér Judit, programfelelős