ifj. Bartók Béla: Apámról

APÁMRÓL

 

A Bartók család eredetileg Borsod megyéből származott, és a leg­régibb nyomok Borsodszirák községig vezetnek vissza. A XVIII. század­ban Borsodszirákon élt Bartók György és Gondos Mária házasságából három fiú származott, közülük a harmadik, Bartók János magyarcsermelyi jegyző volt. Ez utóbbi születési adata: 1784. január 12. Bartók János felesége Bosznovics Katalin volt, és házasságukból hat gyermek szárma­zott. A legidősebb, János 1817-ben született, és gazdatiszti pályára lépett. Különböző állomáshelyek után a nagyszentmiklósi földműves iskolának igazgatója lett. Felesége Ronkovits Matild volt, és házasságukból kilenc gyermek származott Közülük a hatodik volt az 1855. november 19-én a Torontál megyei Újváron született Béla, apám édesapja.

Legidősebb Bartók Béla szintén gazdatiszti pályára ment, és édes­apjának 1877. január 21-én történt halála után, 22 éves korában átvette a nagyszentmiklósi földműves iskola vezetését. Nagyapám elismert gazda­sági szakember volt, és többféle újítással kísérletezett, aminek során még az akkori nehéz viszonyok között is felfigyeltek rá a budapesti minisztériumokban és gazdászati körökben.

Anyai ágon apám édesanyja Voit Paula volt, aki 1857 januárjában született Túrócszentmártonban. A Voit család pozsonyi származású volt, és nagyanyám a pozsonyi tanítóképzőt végezte el, majd oklevelének meg­szerzése utón a nagyszentmiklósi elemi iskolához került tanítónőnek. Édes­apám szülei 1880. április 5-én házasodtak Össze, és házasságukból 1881. március 25-én Nagyszentmíklóson született első gyermekük, Bartók Béla.

Nagy emberek kiemelkedő munkássága nem mindig párosul emberi jó tulajdonságokkal, de édesapám már gyermekkorától élete végéig olyan példamutató életet élt, hogy az méltán állítható párhuzamba korszak­alkotó zenei tevékenységével.

Az emberek igazi egyénisége elsősorban családjuk körében, ottho­nukban látszik meg, és ezekre visszaemlékezve, szeretném őt úgy jelle­mezni, hogy a hozzá közel vagy távol állók előtt egyénisége jobban ki­bontakozzék.

Apám édesapját korán elvesztette, és ettől kezdve kis húgával együtt kenyérkereső édesanyjával és ennek háztartást vezető nővérével élt olyan példás családi együttlétben, amelyre való gyakori visszaemlékezéseik valamennyiünkre nagy hatást tettek, és útmutatást adtak saját életünk berendezésére.

Apám ebből a polgári környezetből kinőtt, és a század eleji külön­böző művészi, politikai, egészségügyi, pedagógiai és egyéb eszméket teljes erővel tanulmányozni kezdte, és családja körében is igyekezett a helyes­nek tartott irányzatokat érvényesíteni.

Rám legnagyobb hatást természet-, ember-, szabadság- és hazasze­retete tette, továbbá rendkívüli szorgalma és munkabírása.

A természetet és természettudományokat nagyon szerette, a csilla­gászat és a „nagy mindenség” igen érdekelte, kiválóan ismerte a csillag­képeket, és ezeket szívesen magyarázta csillagos estéken. A természet tökéletességét más megnyilvánulásaiban is csodálta; gyűjtött növényeket, rovarokat és ásványokat, azokat rendszerezte; igyekezett időt szakítani az Állatkert meglátogatására és főleg a természetjárásra, ahol kisebb kirán­dulásokon kívül törékeny testalkatától nem várható komoly hegyi túrá­kon is részt vett.

Gyűjtő és kiránduló útjaira lehetőleg családtagjaival ment, és itt állandó érdekes és nem fárasztó magyarázataival annyira fel tudta kelteni érdeklődésünket, hogy a földrajz és a természetrajz ma is legkedvesebb érdeklődési körömhöz tartozik, bár más szakmát választottam.

Természetszeretetének megfelelően szerette az egyszerű embereket. Emberszeretete megnyilvánult abban is, hogy szívesen foglalkozott a ter­mészethez közelebb álló emberekkel, így az egyszerű parasztokkal, aki­ket főleg népdalgyűjtő útjain szeretett meg, és minden alkalmat meg­ragadott a velük való foglalkozásra. Még az első világháború előtt nagy­részt saját költségén több Hunyad megyei román parasztot hozatott fel Budapestre népdalok bemutatása céljából, és nagy örömmel vitte- el eze­ket a falujukból először kimozdult embereket a nagyváros nevezetessé­geihez.

Népdalgyűjtési útjai általában nagy élményt jelentettek számára, le­hetőség szerint családtagjait is magával vitte. Visszaemlékszem egy 1915-ös nyári gyűjtőútra, amikor a Zólyom megyei Hédel községben voltunk, ahol első éjszaka az elemi iskola padjain aludtunk hevenyészett fekvőhelyen, míg azután sikerült kedvezőbb szállási körülményeket biztosítani. Ha egyedül ment gyűjtőútra, hazatérte után szívesen mesélte el élményeit, melyeket nagy örömmel hallgattunk. Ezek közül különösen emlékezetes: volt egy Bihar megyei gyűjtőútja, melyet Busitia János belényesi tanárral lóháton tett meg, és minthogy nem volt lovas ember, az ezzel kapcsolatos élményeit igen jó humorral mesélte el.       A néprajz egyéb ágai is érdekelték; Kriza Vadrózsáit csakúgy, mint egyéb népköltési gyűjteményeket gondosan tanulmányozott, de gyűjtött, népi hímzéseket, hangszereket, berendezési tárgyakat. Lakásának egész bútorzata faragott bútor volt, melyek nagy részét a kalotaszegi Körösfőn Péntek (Gyugyi) György parasztasztalossal csináltatta.

A természethez hasonlóan szerette a gyerekeket, és minden törekvése ezen a téren az volt, hogy a könnyebben hajlítható gyermekekbe oltsa be a szebb életre való törekvést. Zenei téren ezt több módon igyekezett lehe­tővé tenni, és a Reschhofsky Sándorral közösen írt Zongoraiskola, a „Gyermekeknek” sorozat, majd a tudományos részletességgel végigvezetett 6 kötet Mikrokozmosz mind azt célozta, hogy a jövő nemzedéknek meg­felelő zenei alapot adjon. A gyermekek nevelésénél is nagy alaposságot-mutatott annak a főelvnek szem előtt tartásával, hogy a gyermek önálló egyéniség, akit elsősorban jó példával és megfelelő érdeklődés felkeltésé­vel és semmi esetre sem erőszakkal kell nevelni. Ezt az elvét következe­tesen keresztülvitte mindkét fiánál, és bár soha nem hallottam tőle még egy hangos szót sem, tanács formában mondott útmutatásait sohasem jutott volna eszembe megszegni, mert egyéniségében, olyan varázserő volt, amely más magatartást lehetetlenné tett volna.

Már egész kiskoromban képeskönyvek között művészi reprodukciók képeit adta a kezembe, így azokat később tanulmányaim során már is­merősként üdvözöltem; ifjúsági olvasmányaimmal felhívta figyelmemet arra, hogy térképen kísérjem az eseményeket; külföldi hangversenykör­útjairól mindig képekkel megrakodva jött haza, és részletesen elmondta az ott látottakat, így a világot már korán megismertem. Mindkét fiát barátjának tekintette, és ennek megfelelően elvárta tőlük a megfelelő magatartást. Abból az elvből kiindulva, hogy magunknak tanulunk, nem. kérdezett ki leckét és nem járt érdeklődni a tanárokhoz, de örömmel vette tudomásul, ha jó bizonyítványunk volt, és érdeklődött az iskolai események iránt.

Hogy nem mentünk zenei pályára, azt természetesnek vette, de szí­vesen igénybe vette kisebb segítségünket népdalrendezési vagy egyéb ügyekben. így még a magyar rádió őskorában — a Rákóczi úti stúdió­ban — néprajzi előadásánál én kezeltem a fonográfot, és bár zeneileg képzetlen voltam, hangversenyei után érdeklődött benyomásaimról vagy a környezetemben ülők magatartásáról. — A Cantata profana román szö­vegét saját maga fordította magyarra, és a versbe szedéskor megbeszéltük a legjobban összecsengő rímeket. 1938-ban azzal, a céllal adta át saját tulajdonában lévő   fonográf henger-gyűjteményét  támlapokkal   együtt a Nemzeti Múzeum Barátai Egyesületének, hogy az érte kapott összegből saját költségén ki tudja adni a szomszéd népek körében gyűjtött népdal-gyűjteményét. Jellemző apámnak ezzel kapcsolatban Zichy István főigaz­gatóhoz írott levelet, amelyben azt írja: „… írásban is ki akarom jelen­teni, hogy a kapott összeget csakis erre a célra akarom fordítani,”

Minden munkájánál a legnagyobb gondosságot tanúsította, A zene­szerzést meglehetősen magába zárkózva végezte, és műveinél nagyon vi­gyázott azok előadásának lehetőségeire. Az egyes művek tempóját és idő­tartamát metronómmal és stopperórával mérte; hangszerelésnél az egyes hanghatások technikai előállítását saját maga is kikísérletezte, így pl. az 1920-as években a Sternberg gyártól kölcsönkapott több ütőhangszert (üstdobot, cintányért stb.), és ezeken próbálta ki a különféle hanghatá­sokat,

A hangversenyezést kevésbé szerette, mert részben sok idejét rabolta el, részben fárasztotta; de ha hangversenyre készült, akkor azt rendkívül lelkiismeretesen végezte, napi 4—5 órát gyakorolt, és rendszerint kottából játszott, mert a közönségnek a legjobbat kívánta nyújtani.

A tanítás ugyancsak terhes volt számára, mert bár kevés és általában kiváló tanítványt vállalt, azokból a legtöbbet kívánta kihozni, és ez is a legkedvesebb foglalkozásaitól vonta el. Igen nagy örömmel töltötte el az 1934. augusztus 28-án történt felmentése a Zeneművészeti Főiskolán való előadások tartása alól és a Magyar Tudományos Akadémiához való be­osztása, ahol kedvére dolgozhatott Kodály Zoltánnal népdalgyűjtésének sajtó alá rendezésével, melynek megjelenését már nem érhette meg. Hang­versenykörútjainál szívesen utazott ismeretlen helyekre, és mindig nagy öröm volt számára és számunkra is hazatérése, amikor is négy világrész­ben tett különböző útjairól fagyasztott rénszarvas-hústól grappe-fruitig és fényképekig mindenféle ajándékot hozott. Érdeklődéssel vett részt kül­földi kongresszusokon, mint az 1936-os kairói zenei összejövetelen (ami­kor is először volt Egyiptomban, ellentétben egyes életrajzi adataival, melyek helytelenül említenek ilyen adatot), vagy a Népszövetség szellemi együttműködési bizottságában, mint Magyarország kiküldötte,

A tudomány és a haladás minden szempontból érdekelte, de a hagyo­mányokat és a természetet a mohó mechanizálástól féltette. Érdekelte a rádió és annak fejlődése, de saját magának soha nem volt rádiója, és meggyőződése volt, hogy gépi zenével nem lehet pótolni a természetes zenét. Első repülőútjára nagy érdeklődéssel készült, és itt nemcsak a repü­lés élménye, hanem a repülőgép szerkezete is érdekelte.

Szerette a matematikát, és a tőle talán kissé távol eső mérnöki raj­zaimat műegyetemi tanulmányaim során részletesen megnézte és elmagyaráztatta magának.

Polgári szemmel nézve nem élt rendszeres életmódot, amennyiben. a Zeneakadémián előírt óráinak megtartásán kívül nem kötötte időhöz napi tevékenységét, hanem igyekezett a nap 24 óráját minél jobban ki­használni.

Lakhelyének megválasztásánál igyekezett mindig olyan lakást találni, amely távol volt más lakásoktól, mert a falon átszűrődő hangok rendkívül zavarták munkájában. Ez az elv érvényesült lakásainak beosztásában is, amikor mindig igyekezett a legjobban izolált szobát dolgozószobának fel- használni, és ezt a lehetőségekhez képest kettős ajtóval vagy más mó­don elszigetelni a kívülről jövő hangokkal szemben. Ő maga is nagyon vigyázott embertársai nyugalmára, ezért gyakorlása alkalmával még meleg időben is mindig bezárta ablakait, hogy ne zavarjon másokat, öltöz­ködése egyszerű és igénytelen volt, rendkívül nagymértékben tudott vi­gyázni ruháira, melyeket  évtizedekig is jó állapotban  tudott tartani.

Étkezésnél különösebb igényei nem voltak, azonban lényeges volt számára a gondosan és tökéletesen, higiénikusán elkészített étel. Általá­ban elég keveset evett, szeszes italt úgyszólván egész életében nem ivott, dohányozni pedig szintén elég sokáig nem dohányzott, csak az első világ­háború idején szokott rá. Később több ízben le is akart szokni erről a szenvedélyéről, azonban végül mégsem sikerült, ami mindég bosszantotta.

A test edzését megfelelő mértékben igen fontosnak tartotta, és nagy híve volt a század elején megindult nap- és levegőkúra-mozgalomnak. Már kora tavasztól igyekezett minél több időt a szabadban tölteni, és lakásaink kertjében mindig kiválasztott magának egy olyan szélvédett helyet, ahol szabadon tudott dolgozni és munka közben napfürdőzni. Müller „Mein System” című könyvsorozatát beszerezte, és ennek alapján saját maga és családtagjai tornászását rendszeressé tette.

Szórakozásai polgári értelemben nem voltak, amennyiben nem járt színházba, moziba, vendéglőbe vagy egyéb szórakozóhelyre, még hang­versenyre is meglehetősen ritkán ment el. Fő szórakozása a munka volt, és a tanév tartama alatt családi látogatásokon és zeneakadémiai óráin kívül a legritkábban ment el hazulról. Bár újság-előfizető nem volt soha, mégis rendszeres újságolvasó volt, és úgyszólván naponta vett egy, sőt néha több újságot is. Az újságokból úgyszólván minden érdekelte, a vezér­cikk éppúgy, mint a közgazdasági, politikai vagy művészeti hírek.

Modora idegenekkel, illetve ismeretlenekkel szemben mindig tartóz­kodó volt és részben elővigyázatos, a legtöbb ember tolakodási hajlama miatt. Családja tagjaival, továbbá azokkal szemben, akiket megszeretett vagy értékelt, teljesen közvetlen modorú volt, és ezekkel az emberekkel nagyon szívesen volt együtt. Nagyon szeretett magyarázni, tanítani, ille­tőleg mutatni olyan dolgokat, mint pl. új kutatások eredményei, népzenei felvételek stb.

Tisztában volt elhivatottságával, de azt nem hangoztatta, és mindig igen szerény és udvarias volt. Egyszer elkísértem Békéscsabára, ahol Basilides Máriával közös hangversenyük volt, és mikor megérkeztünk, a hirdetményen észrevette, hogy az ő neve van elöl, és utána következik Basilides Máriáé. Rögtön szóvá tette a hangversenyrendezőnél: helytelen­nek tartja, hogy a férfi szereplőt a női szereplő elé tették.

A kívülállók apámat tartózkodó modora miatt komornak, sőt kedélytelennek képzelték, holott igen fejlett humorérzéke volt, szerette a hely­zetkomikumokat, találós kérdéseket, rejtvényeket.

Humorára jellemző, hogy külföldi levelezéséből szép gyűjteményt állított össze a hibás címzésű borítékokból, melyekre bő lehetőség volt, mert a Zeneakadémia Liszt Ferenc téri címe mellett budapesti lakásaink mind kettőshangzókkal írott utcákban (Gyopár, Kavics, Csalán út, Szi­lágyi Dezső tér) voltak, és a külföldiek ezeket a legválogatottabb módon írták. Ezeket nagy élvezettel mutogatta.

 

Hihetetlen szorgalma és munkabírása mellett is csak kevés időt tudott szakítani, hogy önfeledten tudjon családi körben foglalatoskodni, de ha mégis sikerült, akkor nagyon jókedvűen kapcsolódott be a társasjátékokba, labdázásba vagy egyéb hasonlóba.

Családtagjait mindenkinél jobban szerette, és műveinek egy része családi kapcsolatait idézi fel emlékezetünkben. így sokat járt Békés me­gyében lakó húgához, ahol népdalokat is gyűjtött, és a Vésztő környéki népdalokban szereplő Varga Julcsát, Garzó Pétert és társait személyesen is ismertem. Ugyancsak innen ered az „Éjszaka zenéje”, amelyben a csen­des alföldi tájban hallható békák hangversenyét és egyéb sejtelmes zajo­kat örökítette meg édesapám.

A családot mindennél fontosabbnak tartotta, a családi ünnepekről sohasem feledkezett meg; édesanyját a rendszeres látogatásokon kívül születésnapján mindig különös figyelemmel köszöntötte fel, és a legna­gyobb elfoglaltsága mellett is — ha távol voltunk egymástól —, ponto­san és részletesen hosszú levélben emlékezett meg születésem napjáról.

Utolsó levelét is 1941-ben ebből az alkalomból írta, a háború — me­lyet annyira gyűlölt, és a halál, melyet annyira szeretett volna későbbre tolni, a továbbiakban megakadályozta.

Amerikába való távozása igen sok gondot okozott neki, hiszen szán­déka egyáltalán nem az emigráció volt, mert hazájától nem akart elsza­kadni. Éppen ezért csak a legszükségesebb holmiját vitte magával, de utolsó budapesti lakását még hosszú ideig fenntartotta, és az egyre rit­kábban érkező levelei mindegyikében volt utalás a hazatérés megvalósí­tására, illetve annak nehézségeire, Szándékát már nem valósíthatta meg.

Apám 1945-ben hazájától távol halt meg. Sem halálát, sem temetését nem láttam, ezért ma is úgy él emlékezetemben, mintha ma is és mindig közöttünk élne. Sokfelé ágazó tevékenységének eredménye hazájában is egyre jobban kiszélesedik, és emlékeinkben egyre inkább halhatatlanná válik.

 

(Részletek az I.A.R.F. heidelbergi kongresszusán (VIII. 21.) elhangzott előadásból)

 

Ifj. Bartók Béla

 

 

Megjelent a Keresztény Magvető 1972. évi 2-3. szám 117-122. oldalain

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.