A BOLDOGSÁGOT GYÜMÖLCSÖZŐ SZENVEDÉS…
/ Búcsúszavak Rázmány Csaba püspök temetésén/
„És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala : Kit küldjek
el, és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék : Imhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézsaiás 6:8)
„Hát nem tudod-e és nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremté a föld határait, nem fárad el és nem lankad el, végére mehetetlen bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak, és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyük, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézsaiás 39:28-31)
„Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott,
Most az enyészet kezében vagyok,
De fölöttem égnek a csillagok.” (Juhász Gyula)
Tisztelt Végtisztességtevők, gyászoló Testvéreim!
Annyi együttérző szó, meleg simogatás, méltatás hangzott el e szomorú napon. Életutunk ez utolsó állomásán, amikor az anyaföldnek átadjuk a betegségektől, szenvedésektől meggyötört testét a szeretett lénynek Márai Sándor szavait idézem (sok idézetet ebben a beszédben egy kicsit változtattam az alkalomnak megfelelően): Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Tudtam, egy napon meghalok, s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű.
Történhetett volna velem más is, jobb is, nagyszerűbb is! Nem történt. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem. /Önmagamról/ Lehet, hogy furcsának tetszik egy temetőben arról elmélkedni, hogy emberi életünkben a sok szenvedés tehet-e boldoggá bárkit. Immár néhai Rázmány Csaba püspök sorsával-életével kapcsolatban ennek a kérdésnek a megválaszolásán nem is kell sokat töprengeni. A válasz egyértelműen hangzik: igen. Életében sokszor találkozott azzal az isteni akarattal, miszerint „A szenvedés Isten költészete, Azokra méri, kiket nagyon szeret, Boldog igazán csak az lehet, Ki életében sokat szenvedett.” Bizonyára ő is találkozott olyan megkopott bibliai jelzővel, amelyen e sorok álltak fehér selymen aranyos betűkkel kihímezve. Elhívatásában, papi küldetésében ez hite is volt, mert tudta, hogy „Akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyük, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el! ”
Megélte a boldogságot termő szenvedést már gyerekkorában - ahogy hallhattuk élettörténetéből, amikor édesapa nélkül maradt a család, az édesanya és a három gyermek, mert a román sziguránca a Duna deltába vitte kényszermunkára. A családot összetartó és az édesapát visszaváró szeretet boldoggá tette gyermekkorát övéi és szaporodó barátai között, amikor még a kicsúfolás ellen is védenie kellett magát. Majd keserűen kellett elszenvednie azt az időt, amikor elindult, hogy orvossá legyen, de papgyerekként el kellett hagyja az egyetemet. De meghallotta Isten hívását, kit küldjek el, amire boldogan válaszolt: Ímhol vagyok, küldj el engemet! Bibliás olvasmányai, papságra készítő tanulmányai közben találkozhatott Babits Mihály Pshychoanalysis christiana című versével:
„Ki farag valaha bennünket egészre,/ ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne, / ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, / legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró? / Szenvedésre lettünk mi. / Szenvedni annyi, mint diadalt aratni : / Óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába.”
Aztán brassói segédlelkészkedés után az alsóboldogfalvi gyülekezet szolgálata negyedszázadon keresztül felemelő sikerekkel, de nehéz megpróbáltatásokkal is, amikor a katasztrófa érte papilakot kellett újjáépíteni. És közben jött a beteljesedett családi boldogság, két gyerekkel, a lánnyal és fiúval. Mindent vállalva, mert a küldetést teljesíteni kellett, és segítségül ott volt az övéi mellett, hívei mellet az Isten, aki nem fárad el és nem lankad el, erőt ad a megfáradottnak, az erőtlen erejét megsokasítja.
Csak bízni kell benne. Aztán jött a mindeneket felülmúló nagy betegség 15 évvel ezelőtt. A gyógyulás reményében elhagyni a szülőföldet, majd beletemetkezni a munkába Pestszentlőrincen és boldogan látni egy talpra állított, megújult gyülekezetet talán Tóth Árpád: Isten oltókése című verse gondolataival lehet érzékeltetni: „Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz : Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz Új szépségeket teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tied az én harcom, És győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.” Küzdelme rengeteg kórházon és műtéten keresztül vitte a Hőgyes Endre utcai gyülekezet megújításán keresztül 8 évre a püspöki székbe. Összeszorított ajakkal, próbák oltó-kése rettenetes fájdalmai közt boldogan intézte a rábízott nyáj ügyeit. Parókiák, templomok javítása után, feledve azt, hogy minden harc, próbálkozás ellenére is még mindig eredménytelen az egyházi javaink visszaadása, boldogan adta át a szószékekről a megszépült templomokat és papilakokat. Közben családja bővülése, az unokák érkezése, a gyermekek révbe jutása is „elnyomta” szenvedéseit.
A másfél évtizedes harca a pusztító kór ellen sem fejeződött be, de eljött az idő, amikor a lélek még mindig kész volt, de a test erőtelenné lett. Imáiban megfogalmazhatta Ady Endrével: „Nem bírom harcom vitézül, Megtelek istenszerelemmmel, Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül.” Ő nem készült erre, csak elfáradt. Sem az otthona szeretteivel, sem a szélesebb nagy családja, barátokkal, hívekkel nem tudott szembemenni a megváltoztathatatlannal, mert „a kiszabott esztendők leteltek, lelke meghanyatlott, napjai elfogytak… és vár reá egy sír” szülőföldjétől messze, de a szerető szívekhez oly közel.
Erdélyi szokás szerint búcsúzunk tőle. Az egész családnak talán Horváth István: Tornyot raktam című versének üzenetével jöhet a vigasztalódás, a megnyugvás.
A vers szerint egy téli estén egy meghitt családi körben a nagyapó kukoricát, törökbúzát fejt, bont (ahogy Székelyföldön mondjuk). Az unoka játéka az volt, hogy a csuszákból tornyot rakott. Az unoka belemelegedett az építésbe, és akkor a nagyapó egy csuszát feléje dobott, amelyik ledöntötte az építményt. Az unoka így fogalmaz: Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem, Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.” A nagyapó vigasztalni kezdte az unokát, hogy ne sírjon, mert ilyen az élet, telhetetlen vágyainkból még nagyobb tornyokat is tudunk rakni, valójában a tornyot soha nem is lehet befejezni, mert a vágyak mindig tovább nőnek, „s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord Halálnak. Látod, a csuszák mind megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni.” Az unoka megvigasztalódott, és apó mesélése közben újra felrakta a tornyot. Ezt az utat kell bejárni.
Kedves gyászoló Család, amikor mind jobban és jobban fog hiányozni, nem veszi ölébe az unokáit, nem karolja szeretteit vasárnaponként a templomba menet.
Feleségének e Kosztolányi Dezső gondolatokkal üzen: Jó volt veled járni a sár-golyó /üröm-vidékét, a keserű mezőt, / ó boldogságom édesanyja, / társam a rosszban-jóban. Én nem szerettem önmagamat soha. / De te szerettél. Egyszerű és igaz / jóságod oly gyors, lángoló volt, / hogy utolértél. / Ha fújt a szél, még át sem cikázhatott / a gondolat, hogy „meghűlök”, amikor / önzésem is előzve: „meghűlsz”, / már te kimondtad. / Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias, / pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez, köszönöm néked az elfutott éveket.
A hűséges, gondoskodó feleség Várnai Zseni szavaival búcsúzik: Uram, hallgasd meg könnyes asszonyod kései, halk, szemérmes vallomását, mert szívemet nehéz sejtelmek gyötrik, és estenden oly hosszasan sírok, a lelkemben, óh, ne legyen titok, mit nem fürkészhet ki két drága szemed. Uram, most átadom néked a lelkemet. Tudod, a lelkem most könnyekre hajló, most sok biztatás, simogatás kéne, valahol megbújni panaszkodva, félve, ami majd eljön: a sorsom elől, hogy könnyebb legyen a nehéz bánat, bátrabban menjek elébe mindeneknek, amik rám várnak, az élet-halálnak, s ne fájjon úgy, hogy nagy veszteség ért.
Berde Mária gondolatai fejezhetik ki most a gyermekek és családjaik fájdalmát: így: A mi édesapánk, mielőtt sírba szállott, Egy sor ártatlan hajnalkát vetett. Az örök hajnalt hozták a virágok És elvitték a földi életet…Bár az édesapánkat sírba tettük, Azért ő meg nem halt, én jól tudom. Csak az üvegecske tört el, ám az illat, A lélek jár kötetlen-szabadon. Isten kiskertjét őrzi s az virágzik Abban, aki gyűlölettelen szeret. És száll apánk közöttünk, mint a jó szél A jó vetés felett.
A szenvedésekben kitartó, ápoló, bátorító testvér ajkára Reményik Sándor szavai illenek : Testvér, testvérem, ez a legszebb szó a világon, Ha jól nem tudtam volna régesrég, Most megtanulhattam a betegágynál… rendtárs, polgártárs, elvtárs, honfitárs, Eltűnnek egyszer mind e szólamok, És elvesznek a mélyben, Parttalan semmiségben. S egy szó zeng majd csak a világ fölött Örök Üdvözlégy-képpen : Testvér, testvérem.
A mérhetetlen szenvedésekből, kínokból is a boldog élet példáját felmutató Rázmány Csaba püspök Úr, pihenj csendesen. Isten Veled. Isten velünk.
(Balázsi László püspökhelyettes-főjegyző)