Rázmány Csaba temetése (Budapest, 2009. július 30.)

Tisztelt Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

„Én őszintén szeretnék beszélni, olyan őszintén, ahogy talán életemben még nem beszéltem, olyan őszintén, mint ahogy a füvek és a fák, a hegyek és a madarak beszélnek, akik közé oly nagyon kívánkoztam az Erdélyből való eltávozásom után eltelt tizenegy évben.

Pontosan egy évvel ezelőtt, amikor ti itt önfeledten örvendtetek az egymással való találkozásnak, én kényszeredetten utaztam Budapestre azzal a lehangoló orvosi jóslattal, hogy még pár hónapom van az életből. Hála drága jó Istenemnek és belé vetett hitemnek, nem így lett, erre a legjobb bizonyíték, hogy ma itt lehetek veletek.

Én azt, hogy itt állok és élek, olyan nagyon nagy ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor most veletek beszélgetek, úgy érzem, nem teszek egyebet, mint törlesztek – törlesztem az adósságom, amivel tartozom annak a Valakinek, akit én alázattal Gondviselő Istenemnek nevezek, és aki az életemmel újból megajándékozott.

Ezért hát örömmel jöttem közétek, mondhatnám így is, hogy haza, és ráadásul nem jöttem üres kézzel, mert hoztam valamit a pesti kőrengetegből, a bűnös városból. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, amit most szeretnék szétosztani köztetek. Hazahoztam a hitemet, hogy érdemes élni, hogy érdemes családban, méghozzá nagycsaládban élni, olyanban, melyben az emberek egy nyelven beszélnek, és egy nyelven imádkoznak.

Elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen; hanem minden tetted és gondolatod előidézője te és csakis te vagy; vagyis minden, még életed is attól függ, hogy milyen erős hittel próbálod azt megélni.

Ahol a hit erősödik, ott erősödik az egyén, a közösség, az egyház.

Elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, a Szeretetet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme – ami itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban, a füvekben és a fákban, a virágok illatában a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban, a zümmögő méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyekben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él – mert a szeretet az maga Isten.

Szegény – mondjátok most rám –, milyen naiv és megszállott a hitével. És látom azt, aki fenyegetően dünnyögi magában:

– Istent mer emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a pokoli sok szenvedést, vagy halált? De látom azt a néhány kifényesedő szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten. És mindez nem más, mint egy igazi jel!

Mosolyogsz testvérem? Nem hiszel a jeleknek? Kár, nagy kár, mert már csak a Jelek és Csodák vezethetnek ki bennünket abból a sötét és félelmetes rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket, (…).

S most te figyelj, te, aki már nem érzed jól magad a világban, aki nyugtalan vagy, ingerült, rosszkedvű, mert állandóan hiányzik valami. Te, aki Istent keresed, de Tamás-lelked jelt kíván, és csodát követel ahhoz, hogy hinni tudjon. Te – aki én is voltam valaha – figyelj ide!

Tudod-e, mi a csoda? A Csoda az, hogy élünk, hogy élsz! Nézz magadba és halkan, csendesen mondd ki a szót: Köszönöm. – S a pillanatban, mikor ezt kimondtad, megtelsz hittel, megtelsz örömmel, megtelsz hálával, megtelsz erővel, megtelsz szeretettel: betelsz az Istennel. Ezért jöttem ide, hogy ez beteljesüljön!

És még azért, hogy a ma megtörtént kézfogásokban ne csupán tenyerünk melegsége legyen, hanem legyen benne szívünknek dobbanása is, amiből megtudhatjuk, hogy a szeretetet adni is kell, hogy kapjunk bőven belőle. Igen, adni kell mindent, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. (…) Szeretettel mindent adni és érte semmit sem kívánni. Így kell élni. De főleg hálatelt imádságos érzéssel, amit mindenkinek szívemből kívánok egy testvéri találkozás reményében!”

A 2006 augusztusi szejkefürdői Unitárius Világtalálkozón így fohászkodtál a Gondviselő Istenünkhöz, Főtisztelendő Püspök Úr, kedves Csaba! Így beszélgettél a több ezer unitárius testvéreddel. Így próbáltad megérteni azt, ami csak az Isten ajándékával megérthető! Pásztorként így próbáltál utat mutatni felebarátaidnak!

Ünnepi beszédedből szépen felsejlik egész sorsod: az életet olyannyira szerető ember, az erdélyi unitárius lelkész és a magyarországi aggódó főpásztor.

A krisztusi szeretet rajongója, az unitárius keresztény hívő.

Kedves testvéreim!

Az események történetének ismeretében azt kérdezhetitek: véget ért a Csoda? Az én válaszom egyértelmű, a lelkem pedig derűs: a Csoda nem ért véget. Az élet, Rázmány Csaba élete is folytatódik.

Gondviselő Istenünk akaratának köszönhetően  a szóban forgó szejkefürdői találkozó óta megérted, megérhetted, Barátom, hogy nagy Családod legyen: hogy mindkét imádott gyermeked családod alapítson és két szép unokával megörvendeztessen. Napokon, heteken és hónapokon keresztül játszhattál Szabolccsal, becézgethetted és puszilgathattad Jankát. Életed tovább folytatódik a Családodban, a gyülekezetedben, a barátaidban és unitárius közösségünkben.

Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves Csaba!

A Magyarországi Unitárius Egyház nevében búcsúzom Tőled. Emléked legyen áldott, nyugodjál békében, az Úr örökkévalóságában!

Ámen.

Elekes Botond főgondnok